Egy hatodéves lelkészjelölt naplójából

Rendezgetem a dolgaimat - könyveim dobozban várják a költözést; egy kép felidéz bennem egy életutat; egy plüssállatka eszembe juttatja azt a napot, amikor először fogtam kézbe. A naplómat lapozgatva megelevenedik az elmúlt év sok-sok emléke és néhány állomás egy hatodéves lelkészjelölt útján.

Ötödéves teológusként jártam először a kecskeméti templomban. Családom kérésére egy hozzátartozóm esküvőjén szolgálhattam a helyi lelkésszel, aki lelkesen újságolta, hogy néhány hét múlva hozzájuk is megérkezik egy hatodéves lelkészjelölt. S bár biztos voltam benne, hogy én egy évvel később máshová kerülök majd, azért odasúgtam édesanyámnak: e lelkész mellé szívesen mennék hatodévesnek.

Egy évvel később már biztosan tudtam, hogy ide vezeti utam az Isten. Izgatott voltam, s félelmet keltettek bennem a jóakaratú emberek, akik szerint az előző teológushoz ragaszkodnak ám és különben sem szívlelnek ott női lelkészt!

Ennek ellenére nagyon kedvesen fogadtak. Mikor egy hónappal a költözés előtt szüleimmel részt vettem a vasárnapi istentiszteleten, a lelkész a hirdetés során néhány kedves szóval köszöntött, miközben a gyülekezet tagjai lelkesen keresték, vajon melyik padban ülhet az új hatodéves.

Augusztus végén már hasznomat is látták: pásztoruk távollétében a szomszéd város református lelkésznője hirdette az igét, én pedig az oltári szolgálattal gondoskodtam arról, hogy az istentisztelet evangélikus liturgia szerint történjen. Ma is őrzöm azt a kedves mondatot, amelyet valaki a kézfogás után súgott a fülembe, s ezzel félelmeimet egy csapásra eltörölte: Nagyon sajnáltuk ám Csaba távozását, de Isten hozott köztünk, Enikő!

Mentorom igazi tanítómester volt. Sajnáltam is őt az első hetekben, amikor számos teendője mellett még idegenvezetői feladat is hárult rá, ő mégis fáradhatatlanul magyarázta a helyi szokásokat és mutatta be azokat az embereket, akikkel a lelkészi munka során találkozunk, együttműködünk. Alapállása volt: "Mutatok neked egy modellt, ami működik, de te úgy csinálod, ahogy akarod!" Sokat tanultam tőle, és rájöttem arra is, mi áll hozzám a legközelebb, hogyan szolgálhatok úgy, hogy leginkább képes legyek önmagamat adni, és a tapasztalatok által folyamatosan formálódtam.

Ha tudomást szereztünk arról, hogy valaki kórházba került, azonnal meglátogattuk, nehogy örökre késő legyen. Szeptember elején, legelső kórházas élményeim egyikét a pszichiátrián éltem meg. Betegünkhöz - rossz állapota miatt - nem engedtek be, hanem a folyosón várakoztattak. Közben váratlanul odajött hozzám egy ismeretlen, fiatal, szemlátomást nagyon zavart nő és boldogan - ismerősként - üdvözölt. Mentoromra pillantottam, akiről az idegen nem vett tudomást, ezért ő várakozó álláspontra helyezkedett, és belementem a beszélgetésbe. A nő - fél tucat nevet felsorolva - érdeklődött barátairól, s miután megnyugtattam, hogy mindenki jól van és gondol rá, ragyogó arccal megköszönte a látogatást és elment. Fellélegeztem, mikor kiléptünk az osztályról...

Rendszeresen jártunk két idősek otthonába, ahol nem is tudtam, ki melyik felekezethez tartozik, mégis olyan jó volt találkozni a félórás igei alkalmakon. Az Őszikék Otthon mozgékonyabb lakói gyülekezetünk időseivel is szívesen szerveztek közös programokat, s így tavasszal egy egész napot töltöttünk együtt Tőserdőn, az evangélikus Glória-házban.

A gyülekezeti csoportok közül az időseket azonnal szívembe zártam. A Napközi Otthon ajtaja minden hétköznap nyitva áll, de a legkedveltebb a két bibliakör és az irodalmi délelőtt. A szerdai nap különlegessége, hogy egy testvérnő vezeti, aki - bár nem hiszi el, mégis - ügyesen ötvözi a lelki útravalót a jelenlévők aktuális kérdéseivel. Ez az alkalom arra is megtanított, milyen nagy felelőssége van az igehirdetőnek és az újságírónak; a vasárnap igéjére ugyanis már szerdán elkezdik a közös készülést, az Evangélikus Élet aktuális számának hitmélyítő írásai pedig a felolvasás és közös megbeszélés által még a látási problémákkal küszködőkhöz is eljutnak.
A vasárnapi gyerekórákat mindig izgatottan vártam, hiszen a gyerekek tüneményesek voltak. Persze néha megizzasztott a feladat, amikor igyekeztem lekötni az örökmozgó fiúcskát, aki azért szereti a nagymamát, mert az úgysem tudja elcsípni, ha rosszalkodik; de el is érzékenyültem, amikor például egy ötéves kislány magyarázata szerint azért jó, hogy meg vagyunk keresztelve, mert most már Isten vigyáz ránk.

A református gimnázium evangélikus diákjai kötelező hittanórára jöttek több csoportban. Nem ugyanazt a társaságot tanítottam az egész tanév során, hanem mindhárom hitoktató munkájába belepillanthattam. A helyettesítéseket különösen is élveztem. A *focisták* azért tették mindig izgalmassá az óra első néhány percét, mert agyafúrt érvekkel igyekeztek meggyőzni, hogy nekik most miért nem kellene tanulniuk vagy dolgozatot írniuk. A vizsgatanításomon viszont úgy figyeltek, mint a kisangyalok, s előre biztosítottak arról, hogy ha ők ott lesznek, nincs ok az izgalomra.

A felnőtt ifisekkel gyakran házi bibliaórán találkoztunk, s ilyenkor éjszakába nyúltak a beszélgetések, hiszen az áhítatot követően legtöbbször spontán jött egy kérdés, amely valamelyikünket foglalkoztatott. S örömünket vagy bánatunkat énekben vittük az Úr elé, amikor kottatartóvá vált a vasalódeszka is.

Biztos vagyok abban, hogy sem térbeli távolság, sem halál vagy távollét szét nem választhatja azokat, akiket egy Lélek éltet, egy szeretet fűz össze - írta valaki - Szent Bernát szavait idézve - a számomra készített emlékkönyvbe. Én is így érzem, és ezért sokat jelent, hogy a kecskeméti testvérek támogató szeretetével (is) indulhatok a segédlelkészi szolgálatba.

Hulej Enikő
Megjelent: Evangélikus Élet, 2005/33. számában

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek