Mégis félek?

Vasárnap korán reggel ballagtam le a lakásomból a lelkészi hivatalba, hogy ott folytassam a készülést az igehirdetésre, mikor a lépcsőházban összetalálkoztam egy fura alakkal. Hosszú haj, sötét napszemüveg, nagy szatyor. A fal mellé húzódott, hogy elférjek mellette, s tisztelettudóan köszönt. Nem viselkedett fenyegetően, engem mégis félelemmel töltött el a jelenléte.

Sokáig nem is tudtam szabadulni az élménytől. Az irodában lévő asztalomtól sokszor pillantottam a lépcsőház ajtaja felé, vajon elment-e már. Közben halkan szólt az internetről egy keresztény rádió. Az ismerős dallamot én is dúdoltam magamban: Nem félek, mert Te velem vagy, Uram…

S ekkor belém hasított a felismerés: Ha nem is félek, de azért nyugtalanít a dolog! S ez a nyomasztó érzés egész nap elkísért, pedig a fickó már rég messze járt. Levontam az esetből a lelki tanulságot is, s ez még inkább szíven ütött: Aprópénzre váltani hitbeli meggyőződésemet korántsem egyszerű. Tudom, hogy az Úr velem van és megőriz, de ezt a biztonságos élethelyzetekben könnyebb megvallani, mint a nehézségek között. Pedig az elméleti igazság csak akkor lesz sajátommá, ha a gyakorlatban is aszerint élek. Egy életen át lehet gyakorolni…

Hulej Enikő

Evangélikus Élet, 2011/

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek