Nyári kérdés

Amikor beköszönt a nyár, gyülekezeteink megszokott élete alaposan megváltozik: az iskolai szünidő, a kertben vagy a gyümölcsösben végzett munka és a családi nyaralás miatt igencsak leapad azoknak a száma, akikkel rendszeresen szoktunk találkozni. Mások viszont éppen csak a szép időre vártak, hogy előkerüljenek: a hideg templomtól eddig visszarettenő családok most bejelentkeznek keresztelésre, és azok a párok is felkeresik a lelkipásztort, akik templomi áldást kérnek házasságukra. A gyülekezet persze érthető örömmel hallja vasárnap a hirdetéskor, hogy "történik valami a héten", de a lelkész szívében a jó érzés mellett olykor nem kevés nyugtalanság is marad.

Nagy öröm, ha a szolgálatot a templomi alkalmakon és a gyülekezeti életben is részt vevő családok, fiatalok kérik tőlünk. Ismerjük őket, együtt örülünk velük. Személyesen meg tudjuk őket szólítani, és nem a megelőző beszélgetés során gondolják először végig, hogy mit is jelent a keresztelési fogadalom vagy a házassági eskü.

Gyakrabban jelentkeznek azonban olyanok, akikkel korábban nem találkoztunk. Világos elvárásokkal rendelkeznek azzal kapcsolatosan, hogy mit is akarnak tőlünk, de csupán homályos elképzeléseik vannak arról, hogy mindez valójában mit is jelent. Szerencsés a lelkész, ha megértéssel fogadják javaslatát, hogy a templomi esemény előtt beszélgessenek közösen mindarról, ami majd történni fog. Néhány évvel ezelőtt megrökönyödve hallgattam egy tévéműsorban az egyik ismert magyar színésznőt, amint tajtékozva kérte ki magának, hogy egy katolikus pap beszélgetésre hívta őket a keresztelés előtt. Nekünk, lelkészeknek sokszor ezért nyugtalan a szívünk: hol húzzuk meg a határt? Hol ér véget a missziói célú elfogadás, és hol kezdődik a tartalmat eláruló, megtagadó, méltatlan kufárkodás?

Gyülekezeteink ennek a komoly kérdésnek ma még többnyire csupán külső szemlélői, holott a legmélyebben kell, hogy érintsen mindannyiunkat. A felületes kereszteléssel, házasságkötéssel nemhogy nyerne a gyülekezet, inkább elveszíti azokat, akiket nem hívott együtt gondolkodásra, felkészülésre. Sőt sokszor előfordul az is, hogy a közösségünkhöz kötődő fiatal leendő házastársa kedvéért egyre távolabb sodródik tőlünk. Reális, mindennapos a veszély, hogy, mert ragaszkodik házastársához, nemcsak apját és anyját hagyja el, hanem a gyülekezetét is.

A gyülekezet tagjai lelkészükkel együtt felelősek azért, hogy saját hozzátartozóik, gyermekeik felkészültek legyenek. Ez pedig egy újabb fájó pontot érint: ritka eset, hogy valaki az egész családját el akarja vagy el tudja hozni magával az istentiszteletre és a hétközi alkalmakra. Miképpen lehetne segíteni azon, hogy ne szétesett családokkal üljünk egymás mellett a padokban vasárnap? Miképpen lehetne hatékonyabban végezni a minden generációnak szóló feladatot: az evangélium, a szabadítás történetének szeretteink között való továbbadását? Hiszen éppen ez alapozhatná meg azt, hogy tudatosan vállalt tartalommal állhassanak majd az oltár elé házastársukkal vagy megkeresztelendő gyermekükkel!

Bizony nyugtalankodhat a lelkészek szíve ilyenkor, az "eseménytelen" nyáron is; vajon mellénk áll-e a gyülekezet az imádságban, a válaszkeresésben? A nagy nyilvánosságot kapó, sokat vitatott egyházi gondok mellett, gazdálkodás, struktúra, törvények, nem sikkadnak-e el ezek a húsba vágó kérdések? Akarunk-e egyszer beszélgetni egymással a megmaradásunkat ilyen mélyen és személyesen is érintő témákról? Hiszen ha mi magunk sem akarunk beszélgetni róluk, hogyan hívhatjuk erre jó lelkiismerettel azokat, akik a nyári kánikula idején a templom hűvösében áldásért jönnek hozzánk?

dr. Korányi András

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek